Milyen az, amikor a munkatársad passzívan agresszív?

Milyen az, amikor a munkatársad passzívan agresszív?

Milyen az, amikor a munkatársad passzívan agresszív? 150 150 Vállalkozásfejlesztés blog

Gordon Ramsay megosztó ember, lehet őt nagyon vagy nagyon nem szeretni, egy dolog viszont vitathatatlan: lehet tőle tanulni, és nemcsak főzést! A hétvégén anyósomnál éppen tv-t néztem, amikor új sorozatának, a “szállodás-válság-menedzselősnek” egy epizódja kezdődött. Egy amerikai kisvárosi panzió volt éppen soron, ahol nem is annyira a szállodát kellett rendbe tenni, hanem annak tulajdonosát.

Igen, itt a műsor átment “pszichológiásba”, mert a tulajt beosztottai egyöntetűen passzívan agresszivnek tituálták. Tény és való, érdekes módon élte ki az agresszivitását, pl. minden magánhasználatú tárgyra ráírta filctollal a konyhában, hogy: “Ha beleeszel, akkor ez volt az utolsó kajád ebben a konyhában!”.

Jól látszott, hogy frusztrációi vannak, és emiatt eléggé negatívan áll hozzá a csapathoz, minden nap beszól nekik valamiért, ráadásul nem hagyja őket önállóan dolgozni…

Tovább haladva a műsorban kiderült, hogy komoly adósságai vannak, amelyek folyamatosan csak növekednek, továbbá nőkkel sem volt igazán dolga évek óta, teljesen magába fordulva él. Itt Gordon Ramsay átment pszichológusba, és segített neki megoldani a problémákat, pl. egy stylisttal felöltöztette rendesen, de érdekes volt, amikor leültette őt egy szobában a saját panziójában, ahol élő adásban nézhette tv-n, amint Gordon egy másik szobában a beosztottaival éppen róla beszélget!

A dolog azonban jól sült el, mert végül Gordon áthívta a tulajdonost, aki a hibáira rá, a beosztottainak pedig a szemébe nézett, és elnézésüket kérte. Ez után viszont beindult a sikersztori, mert a tulajdonos alaposan megváltozott, kivirult és pozitívan kezdett az emberekhez hozzáállni, sőt, még “nőügybe” is keveredett.

Mi köze mindennek a személyzeti ügyekhez?

Elég sok! A filmben látott panzió tulajdonos nem egyedi eset (igaz eléggé enyhe válfaja volt, mert gyorsan “kigyógyult belőle), nagyon sok vállalkozásnál, vállalatnál agresszívan állnak hozzá a vezetők a beosztottjaikhoz, akik részéről védekezésként idővel kialakul egyfajta passzív agresszió.

Fontos! Itt most nem mennék bele a téma mély, tudományos elemzésébe, mert a pszichológiában erről elég sokat és alaposan értekeznek, hanem csak egy jól látható részével szeretnék foglalkozni, amely könnyen érinthet minden vezetőt, azokat is, akik egyáltalán nem agrssszívak a beosztottaikkal.

A problémáid ugyanis ott kezdődnek, amikor felveszel csapatodba egy olyan munkatársat, aki passzív agresszióval kezeli a környezetét, mert az ilyen ember teljesítménye gyakran nem lesz olyan, amilyet szeretnél, sőt onnantól kezdve:

  • relytéjes módon fognak projektek meghiúsulni,
  • feladatok félremenni,
  • az emberi hibák száma megnövekedni,
  • és a munkatársak közötti konfliktusok, egymásra mutogatások megszaporodni.

Vannak kivételek, biztosan te is ismersz “bolháskutya” mentalitású kollégát, aki a munkájában viszont megkérdőjelezhetetlen szaktekintély, viszont statisztikailag a “bolháskutya” mentalitású emberek többsége nem teljesít jól!

Mit is jelent pontosan a passzív agresszió?

Az ilyen ember egyértelműen kerüli  a nyílt konfliktust, mert jellemző rá az olyan kompromisszumokba való beleegyezés, amelyekre legszívesebben nemet mondana, azonban félve a konfliktustól vagy az elutasítástól, a “belső NEM-ből hangos igen” lesz!

Tudod, ő az, aki egy megbeszélésen beleegyezik egy feladat határidejébe, de ahogy kilép az ajtón, magában már “anyázik” rád, mint a minden bajt okozó főnökére, és biztos lehetsz benne, hogy legalább 5 kifogása van már, hogy miért lehetetlen megcsinálni a feladatot arra a határidőre. De a java csak ezután jön, mert hihetetlen túlélési technikákat fejlesztett ki, mint pl.:

  • rejtélyes módon “elfelejt” megbeszélt dolgokat, találkozókat, eseményeket,

  • „valahogy megfeledkezik” fontos feladatokról, határidőkről, kötelességekről,

  • nem ritkán (a kívülállók által jól láthatóan) szabotálja a munkát, lusta, link, megbízhatatlan,

  • ha valaki számon kéri, ellenségessé válik, mondván: az a valaki pikkel rá és csak kötözködik,

  • gyakran panaszos, elégedetlen,

  • könnyen megsértődik,

  • úgy érzi, környezete nem érti őt,

  • másokat hibáztat problémáiért, mindig van, aki felelős az ő állapotáért,

  • ha nem kedvel valakit, semmiféle pozitív tulajdonságát vagy ötletét nem hajlandó elismerni.

A legfontosabb azonban, hogy az ilyen ember egyenesen képtelen arra, hogy őszinte legyen, soha nem mondja meg szemtől szembe, hogy mi a baja. Úgy szoktam őt hívni, hogy “kódfejtőt” kell mellé felvennünk, hogy tudjuk, adott nap éppen hányadán állnuk nála vagy mi valójában a baja?

A trükk az, hogy különböző fokozatai vannak!

Fontos azt is látni, hogy a passzívan agresszív emberek közös nevezője a konfrontáció, az őszinteség, és az egyenesség kerülése mások felé, viszont állapotuknak különböző fokozatai vannak.

  • A legkevésbé látványos a sumákoló, remélem nem kell őt bemutatnom részletesebben.

  • Utána következik a “kétszínű”, aki kifelé rendkívül barátságos, közvetlen, kedves, megértő (sőt gyakran hízelkedő), de valójában az ellenséged és leggyakrabban ő minden rosszindulatú pletyka forrása, keményebb formában igazi “báránybőrbe bújt farkas”.

  • Majd jön a neheztelő, zsörtölődő, a “bolhás kutya”, aki már nyíltan hibáztat másokat a problémáiért.

  • Végül a nyíltan agresszív zárja a sort, aki ugyan agresszivitását nyíltan éli ki, nem pedig jól leplezett szabotázsokban, azonban ismerjük, hogy a dühös, agresszív ember gyakran nem azért dühös, amiért mondja (pl. főnök bal lábbal kelt fel hétfőn, ezért aznap semmi nem felel meg neki a munkahelyén).

Tudom, hogy ezzel a témával méhkasba nyúltam, mert vaskos pszichológiai szakkönyvek szólnak róla, azonban ezeket olvasva több bajom is van. A legfontosabb, hogy a passzívan agresszív megnyilvánulások fajtái nincsenek megfelelően rendszerezve, ami azért fontos, mert az “ártalmatlan” sumákolót, a lúzert egy kategóriába sorolni az igazi pszichopata báránybőrbe bújt farkassal nem korrekt dolog! Olvastam olyan leírást is róla, ahol egy kategóriában vannak sorolva a klinikai esetek az enyhébb és mindössze időszakosan megnyilvánuló munkahelyi esetekkel.

Tudom azt is, hogy különösen a nagyvállalati vezetési kultúra egyenesen megköveteli a “kétszínű” hozzáállást a beosztottak részéről, ezzel ki is mondtam, hogy mi a legfőbb bajom vele. Nem véletlenül rendkívül tisztelem az olyan vezetőket, akiknek a beosztottai őszinték, nyíltak lehetnek, még akkor is, ha nem értenek egyet a főnökükkel, és nem kell szerepet játszaniuk, hajbókolniuk azért, hogy másnap is legyen munkahelyük.

Kelkó Tamás

1993 óta dolgozom tanácsadóként: ebből 7 évet fejvadászként, 1999 óta pedig vállalkozásfejlesztési szakértőként, kifejezetten kkv-nak segítek elhárítani a növekedésük akadályait.

Összes bejegyzés tőle:Kelkó Tamás
11 hozzászólás
  • Nagy Eszter 2013. február 6. 09:28

    “Tudom azt is, hogy különösen a nagyvállalati vezetési kultúra egyenesen megköveteli a “kétszínű” hozzáállást a beosztottak részéről…” – ezzel minden meg van magyarázva. Ezt várják el.

  • Takács Eszter 2013. február 6. 12:13

    Egyetértek Nagy Eszterrel. Ahhoz, hogy a passzív agresszív kolléga zavartalanul végezhesse tevékenységét kell a másik fél is, akinél nyitott fülekre talál a panaszkodó. Az én munkahelyemen az ilyen kolléga a véglegesítése után kezdte el tesztelni a vezetőket. Fél 9-re jár be (a vezetők nem szólnak rá), nem dolgozik, elfelejt dolgokat, a többieket szidja a hátuk mögött, a kért 2 nap szabadságból 2 hét lett (még mindig nem szólt rá vezető), állandóan arra panaszkodik, hogy nem kap elég pénzt, milyen szegények (kedvenc idézetem tőle: “Akkor még turkálóból tudtam öltözni, mert megengedhettem magamnak.”) De bevált! A többiek rovására fizetésemelést és munkaköri pótlékot kapott. Ezek után csoda, hogy folytatja “áldásos” tevékenységét? Hiszen működik! Nem tudom, hogy milyen csodának kellene történnie ahhoz, hogy a főnökök észrevegyék és értékeljék a rendesen dolgozókat.

    • Kelkó Tamás 2013. február 6. 13:21

      Kedves Eszter!

      Nem véletlenül, ahol passzíven agresszív munkatársak vannak, lehetnek, ráadásul nem 1-2 hónapja, ott a vezetők vezetői alkalmasságát kell először megnézni!

      Üdv, Tamás

  • teaház 2013. február 6. 16:05

    Kedves Tamás,

    természetesen én sem akarok általánosítani, DE: 15 évnyi, több multicégnél elöltött idő után lett némi tapasztalatom a nagyvállalati vezetési „kultúráról”. Ami ott alap, hogy ha egyáltalán meg akarsz maradni, akkor a véredben legyen a játszmák, a helyi viszonyok, informális erőközpontok ismerete, mert felzabálnak. Vagy a kollégáid, mert mindenki egymás torkát lesi, vagy a főnökeid, mert rettegnek, vagy a cég, mert le akar cserélni és ehhez minden létező eszközt megragad, mert különben nem lenne rá oka. Persze elismerem, hogy vannak olyan helyzetek, amikor erre valóban volna ok, de túl sok nagyszerű embert láttam már alantas és nemtelen módszerekkel kikényszeríteni az állásából ahhoz, hogy azt mondjam, nem a valós okkal történő eltávolítás a legjellemzőbb szituáció.

    Más: a határidők VALÓBAN teljesíthetetlenek! Aki élni akar, az virmanol az idővel, az emberei erejével, falansztert húz egyes feladatok köré és jegeli, amig nem tudja anélkül kiadni valakinek, hogy az bele ne dögölne. Tehát sumákol, kétszínűsködik és játszmákat játszik “felfelé” és “lefelé” is. Pedig hidd el, nem lúzer, sőt! Vérprofi! Ezt a viselkedést ott, abban a közegben így hívják és ekként is tisztelik. Ha valaki főnökként nem ezt teszi, nagyon hamar repül, mert vagy az emberei túrják ki, vagy nem tud teljesíteni és akkor pedig a felettesei.
    Másrészt a beosztottaknak is ezernyi módjuk és kényszerük van így viselkedni: pl. kinek milyen mail-t küldök, kit teszek rá nyíltan és kiket veszek még be titkos másolatba, megválaszolok-e egy mail-ben feltett kérdést nyíltan, vagy este hétkor felhívom telefonon az illetőt, amikor már mindenki elment és elmondom neki a tutit szóban. Mert ha nem, nyoma marad! Én a külföldi kollégáimtól számtalanszor kaptam informálisan életmentő infókat ilyen úton! Okuk volt rá, hogy így tegyenek.
    Csakhogy miféle cég, ahol ez a “vállalati kultúra”? Márpedig én sehol mást nem láttam. Mintha külön tanítanák, úgy átitatja ez a szemléletmód és a kidolgozott védekezési mechanizmusok a szervezet egészét.

    Más: amiket leírsz, mint a passzív agresszió “tüneteit”, ott számos olyan van, ami valaki részéről jogos, csak nem érdek az, hogy elismerjék ezeket. Sőt: volt olyan hely, ahol a HR főnök százfős nagy plénum előtt azt találta mondani egy dolgozói elégedettségmérés eredményeit taglalva, hogy azokat, akiknek csillog a szemük, szeretjük, akik pedig nagyon el vannak keseredve, azoktól megválunk, mert nem akarunk együtt dolgozni velük. Én ettől hányok, mert itt az az alapelv, hogy mindegy, mi az igazság, jogos-e valami, vagy nem, az elkeseredés bűn, nem tűrjük! Ez jó példa arra, miért “nem képesek” sokan őszintének lenni és nyíltan elmondani, mi a bajuk, ahogy Te is írtad. Hát ezért! Vezetőktől a beosztottakig az a “düh” hatja át a céget, hogy leszámolunk azokkal, akik problémát okoznak, akár igazuk van, akár nincs. Lehet bajod, csak ne lássam, ne tudjak róla, NE ZAVARJ! Ez alakítja ki az általad is sokat emlegetett “túlélési technikákat”.

    Végül: amikor magad is elismered, hogy van olyan vezetési “kultúra” (…vagy mi?), ami egyenesen kikényszeríti az ilyen viselkedést, mégpedig mind a beosztottak, mind a főnökök részéről, nem gondolod, hogy fura részedről az, amit már sok-sok alkalommal megfigyeltem a blogbejegyzésiedben: az olvasóval, mint kvázi “főnökkel” jóízűen, cinkosan összekacsintva olyan kifejezéseket használsz – természetesen a beosztottakkal kapcsolatban -, mint:
    – “báránybőrbe bújt farkas”
    – ellenség
    – bolhás kutya
    – pszichopata
    – „lázas semmittevő”
    – „aki magyarázkodik, az hazudik”?
    – „munkatársnak látszó tárgy”
    – „Sokszor magát azt a fogalmat sem értik, hogy mi az az eredmény?” (Csendben jegyzem meg, sok cégnél ezt direkt lebegtetik, mert nem akarnak muníciót és kapaszkodót adni a beosztottak kezébe az érvelésnél!)

    Magad is írod egy korábbi (2008-as) tréning hirdetésedben, amit vezetőknek szántál, hogy „…Ráadásul most itt a nagy lehetőség a munkaerőpiacon, mert a multik nap, mint nap rengeteg embert tesznek az utcára. Biztosan azt gondolja, hogy a leggyengébbeket, azonban a nagy vállalatoknál gyakran sokkal fontosabb a ki kinek az ismerőse, így biztosan lesznek gyöngyszemek is a sok utcára tett dolgozó között”

    Sajnos, Tamás, nagyon nehéz szívvel lennék ilyen gyöngyszem a Te „kezeid között”, ha azon múlna, hogy felvesznek-e valahová egyszer, mert bár a fentiekből az derül ki, tökéletesen tisztában vagy azzal, milyenek a viszonyok, az írásaid alapján én adott esetben gyöngyszem helyett sokkal inkább lennék pszichopata, ellenség, kutya, tárgy és mindenekelőtt: hazug, hazug, hazug.

    Tényleg biztos, hogy így kell gondolkodnunk és beszélnünk egymásról? Azt látom, hogy arra törekszel, hogy elkerüld a buktatókat a kiválasztásnál, de biztos, hogy az segít, ha ezzel a szemlélettel állsz a jelöltekhez? Lehet, hogy ez a Te munkádat eredményessé teszi, de pl. engem sért. Értem (és nem félreértem!) a szándékodat, de a megoldással, a szemlélettel, a módszerrel baj van.

    • Kelkó Tamás 2013. február 6. 17:48

      Kedves névtelen Teaház!

      Sok mindenben egyetértek veled, de pl. abban nem, hogy van olyan multi, ahol élhető cégkultúra van, ahol teljesíteni kell, és nem színházi alakítást nyújtani. Tény, hogy sajnos elég kevés, és nem irigyellek, hogy nem dolgozhattál még ilyenben, továbbá tudom, hogy mennyire nehéz normális munkahelyet találni.

      Úgy érzem, a szemléletmódodat ez erősen befolyásolja, mert zavar a szóhasználatom a pályázókkal, munkatársakkal kapcsolatban. Fontos, hogy egy ilyen beszélgetésben ne a szélsőségeket vágjuk egymás fejéhez, mert mind a munkadói, mind a munkavállalói oldalon sok-sok korrekt ember dolgozik.

      Blogom azoknak a korrekt munkaadóknak és vezetőknek írom, akik nem szeretnének a cégükbe nem teljesítő, sumákoló, és főleg nem közösséget romboló “báránybőrbe bújt farkas” típusú embereket felvenni.

      Igen, vannak ilyen emberek, és ha az általad ismert cégekbe mennek dolgozni, ott valószínűleg jól beleillenek a cégkultúrába, de szerencsére rengeteg olyan vállalat, vállalkozás van, ahol nem ez a “sz..keverés” a szokás, és ott az általam negatívan megítélt munkavállalók bizony komoly problémákat okoznak.

      Mivel személyesen nem ismerlek, így nem tudom megmondani, hogy milyen embernek tartanálak. Egy biztos, ha nem inged, akkor ne vedd magadra ezeket a címkéket, egyébként ha figyelmesen olvasod a blogom, akkor azt is láthatod, hogy a vezetők, munkaadók is kapják tőlem rendesen…

      Üdv, Tamás

    • Adrienn 2013. február 6. 22:10

      Nagyáltalánosságban: a multikban nagyságuknál és nehezebben szervezhetőségüknél fogva jobban érvényesül annak a negatív hatása, hogy csak összeraknak egy embertömeget, de igazándiból nem a közös célok és a valódi bizalom vezérli őket, mint mondjuk egy önszerveződő közösségnél vagy egy kisebb cégnél lehetséges.
      Senki ne mondja, hogy majd’ meghal a bejáratnál kifüggesztett hótáltalános cégfilozófiáért, de nem is csodálom; a vezetőség olyan messze van a beosztottaktól, mind ide Jeruzsálem.
      Harapni lehet a levegőben, hogy valójában csakis a profit számít a cégfilozófia meg csak egy kiüresedett frázis.

      Egyébként miért van az, hogy akárhány multis ismerősömmel beszélgetek, mind tele van valójában szabadidővel a munkahelyén??
      Tanulnak közben, meg “sumákolnak”, meg a fene tudja.
      Amikor én multinál dolgoztam is azt tapasztaltam, hogy sírunk-rívunk de valójában napi 3-4 órát dolgozunk, és abba sem biztos, hogy benne van a teljesítmény legjava.

  • Nagy Ágnes 2013. február 6. 17:13

    Izgalmas cikk, izgalmas hozzászólásokkal.

    Az egyetem(ek) után 2 évet dolgoztam kisvállalkozásoknál, mint alkalmazott. nagyon tudtam a tutit, hogy ha én lennék a főnök, hogyan viselkednék.
    Közben másodállású vállalkozó lettem, mert annyira kevés volt a fizetésem, hogy nem tudtam kijönni belőle.
    Aztán 7 évet dolgoztam multiknál, sokkal több pénzért, különböző jogviszonyokban (alkalmazott, alvállalkozó, legalábbis ezt akkor annak hittem). Ott is nagyon tudtam a frankót, mit kellene a főnöknek csinálni, és fennhagon zengtem, hogy mindig a kisembert sújtja az átok.
    Aztán 6 évig vezetettem egy nonprofit szervezetet (teszem ezt ma is), munkáltatói jogkörrel, csomó alkalmazottal. Azt hittem, már nagyon tuti vállalkozó vagyok (hiszen évtizedek óta vállalkozóként tevékenykedek). Egyébként mindezt tanítom is…

    És tavaly létrehoztunk egy startup céget, ahol is rádöbbentem, hogy fogalmam sincs, hogyan kell céget vezetni, milyen a jó főnök, mit is várok egy alkalmazottól. És most iszonyat tempóban tanulok: pl. nézem én is Gordont, meg ilyesmi blogokat olvasok, és persze ennél keményebb erőfeszítéseket is teszek. 🙂

    Ki kell próbálni, milyen cégvezetőnek lenni, és utána kell véleményt formálni. Mert egy cégnél (főleg, ha gond van, főleg egy kis cégnél, ahol hamar van gond) az alkalmazott az egyetlen, aki jövedelmet kap.

    Amellett, hogy a főnököknek is tanulni kell a főnökösdit.

    Jó lenne sok Gordon R. Szerencse, hogy vannak magyar alteregók, akik megoldást nyújtanak.

  • Kapeller Anikó 2013. február 10. 21:12

    Tamás! Szerintem te is elérted a hírlevelezés csúcsát nálam. Nem minden hírlevél kapcsolódó linkjét szoktam felkeresni, de a legkevesebben olyanok vannak, akiknek ránézek az oldalára, blogjára, ha szerintem régen nem kaptam semmilyen levelet tőlük. 🙂

    Ezért a cikkért meg különösen érdemes volt eljönnöm idáig. További szép estét: Anikó

  • Cs. Ancsa 2013. február 22. 17:34

    1. Van még egy tanulságos műsor, a címe: Álruhás főnök. Ott a cégvezető valódi álruhában beáll kezdő alkalmazottnak a saját cégébe. Szerintem ma Mo.-n egy ilyen műsor kb egyenértékű lenne egy kandikamerás leégetőshow-val. Nincs olyan ismerősöm, aki elégedett lenne a munkahelyével, munkájával. Legalábbis ez ma a trendi hozzáállás.
    2. Ha tudjuk, hogy hol a hiba, akkor miért nincs megoldás?

    • Kelkó Tamás 2013. február 25. 12:20

      Kedves Ancsa!

      A “tudjuk” itt ebben az esetben a munkavállalókat jelenti, nem a vezetőiket. A probléma gyökere pedig ott van, hogy az említett vezetők vagy alkalmatlanok vagy képzetlenek, mint vezetők, mert:

      1. Nem kommunikálnak (véletlenül sem “beszélgetneket” írtam) a beosztottaikkal.

      2. Nem tekintik őket partnernek, hanem valamilyen alárendelt szükséges rossznak.

      3. és még ki tudja mi mindent lehetne ide még felsorolni…

      Üdv, Tamás

ÉRDEKEL A VÉLEMÉNYED:

Oszd meg a cikket egyik ismerősöddel!