Milyen az, amikor a munkatársad passzívan agresszív?

Gordon Ramsay megosztó ember, lehet őt nagyon vagy nagyon nem szeretni, egy dolog viszont vitathatatlan: lehet tőle tanulni, és nemcsak főzést! A hétvégén anyósomnál éppen tv-t néztem, amikor új sorozatának, a „szállodás-válság-menedzselősnek” egy epizódja kezdődött. Egy amerikai kisvárosi panzió volt éppen soron, ahol nem is annyira a szállodát kellett rendbe tenni, hanem annak tulajdonosát.

Igen, itt a műsor átment „pszichológiásba”, mert a tulajt beosztottai egyöntetűen passzívan agresszivnek tituálták. Tény és való, érdekes módon élte ki az agresszivitását, pl. minden magánhasználatú tárgyra ráírta filctollal a konyhában, hogy: „Ha beleeszel, akkor ez volt az utolsó kajád ebben a konyhában!”.

Jól látszott, hogy frusztrációi vannak, és emiatt eléggé negatívan áll hozzá a csapathoz, minden nap beszól nekik valamiért, ráadásul nem hagyja őket önállóan dolgozni…

Tovább haladva a műsorban kiderült, hogy komoly adósságai vannak, amelyek folyamatosan csak növekednek, továbbá nőkkel sem volt igazán dolga évek óta, teljesen magába fordulva él. Itt Gordon Ramsay átment pszichológusba, és segített neki megoldani a problémákat, pl. egy stylisttal felöltöztette rendesen, de érdekes volt, amikor leültette őt egy szobában a saját panziójában, ahol élő adásban nézhette tv-n, amint Gordon egy másik szobában a beosztottaival éppen róla beszélget!

A dolog azonban jól sült el, mert végül Gordon áthívta a tulajdonost, aki a hibáira rá, a beosztottainak pedig a szemébe nézett, és elnézésüket kérte. Ez után viszont beindult a sikersztori, mert a tulajdonos alaposan megváltozott, kivirult és pozitívan kezdett az emberekhez hozzáállni, sőt, még „nőügybe” is keveredett.

Mi köze mindennek a személyzeti ügyekhez?

Elég sok! A filmben látott panzió tulajdonos nem egyedi eset (igaz eléggé enyhe válfaja volt, mert gyorsan „kigyógyult belőle), nagyon sok vállalkozásnál, vállalatnál agresszívan állnak hozzá a vezetők a beosztottjaikhoz, akik részéről védekezésként idővel kialakul egyfajta passzív agresszió.

Fontos! Itt most nem mennék bele a téma mély, tudományos elemzésébe, mert a pszichológiában erről elég sokat és alaposan értekeznek, hanem csak egy jól látható részével szeretnék foglalkozni, amely könnyen érinthet minden vezetőt, azokat is, akik egyáltalán nem agrssszívak a beosztottaikkal.

A problémáid ugyanis ott kezdődnek, amikor felveszel csapatodba egy olyan munkatársat, aki passzív agresszióval kezeli a környezetét, mert az ilyen ember teljesítménye gyakran nem lesz olyan, amilyet szeretnél, sőt onnantól kezdve:

• relytéjes módon fognak projektek meghiúsulni,
• feladatok félremenni,
• az emberi hibák száma megnövekedni,
• és a munkatársak közötti konfliktusok, egymásra mutogatások megszaporodni.

Vannak kivételek, biztosan te is ismersz „bolháskutya” mentalitású kollégát, aki a munkájában viszont megkérdőjelezhetetlen szaktekintély, viszont statisztikailag a „bolháskutya” mentalitású emberek többsége nem teljesít jól!

Mit is jelent pontosan a passzív agresszió?

Az ilyen ember egyértelműen kerüli  a nyílt konfliktust, mert jellemző rá az olyan kompromisszumokba való beleegyezés, amelyekre legszívesebben nemet mondana, azonban félve a konfliktustól vagy az elutasítástól, a „belső NEM-ből hangos igen” lesz!

Tudod, ő az, aki egy megbeszélésen beleegyezik egy feladat határidejébe, de ahogy kilép az ajtón, magában már „anyázik” rád, mint a minden bajt okozó főnökére, és biztos lehetsz benne, hogy legalább 5 kifogása van már, hogy miért lehetetlen megcsinálni a feladatot arra a határidőre. De a java csak ezután jön, mert hihetetlen túlélési technikákat fejlesztett ki, mint pl.:

• rejtélyes módon „elfelejt” megbeszélt dolgokat, találkozókat, eseményeket,

• „valahogy megfeledkezik” fontos feladatokról, határidőkről, kötelességekről,

• nem ritkán (a kívülállók által jól láthatóan) szabotálja a munkát, lusta, link, megbízhatatlan,

• ha valaki számon kéri, ellenségessé válik, mondván: az a valaki pikkel rá és csak kötözködik,

• gyakran panaszos, elégedetlen,

• könnyen megsértődik,

• úgy érzi, környezete nem érti őt,

• másokat hibáztat problémáiért, mindig van, aki felelős az ő állapotáért,

• ha nem kedvel valakit, semmiféle pozitív tulajdonságát vagy ötletét nem hajlandó elismerni.

A legfontosabb azonban, hogy az ilyen ember egyenesen képtelen arra, hogy őszinte legyen, soha nem mondja meg szemtől szembe, hogy mi a baja. Úgy szoktam őt hívni, hogy „kódfejtőt” kell mellé felvennünk, hogy tudjuk, adott nap éppen hányadán állnuk nála vagy mi valójában a baja?

A trükk az, hogy különböző fokozatai vannak!

Fontos azt is látni, hogy a passzívan agresszív emberek közös nevezője a konfrontáció, az őszinteség, és az egyenesség kerülése mások felé, viszont állapotuknak különböző fokozatai vannak.

• A legkevésbé látványos a sumákoló, remélem nem kell őt bemutatnom részletesebben.

• Utána következik a „kétszínű”, aki kifelé rendkívül barátságos, közvetlen, kedves, megértő (sőt gyakran hízelkedő), de valójában az ellenséged és leggyakrabban ő minden rosszindulatú pletyka forrása, keményebb formában igazi „báránybőrbe bújt farkas”.

• Majd jön a neheztelő, zsörtölődő, a „bolhás kutya”, aki már nyíltan hibáztat másokat a problémáiért.

• Végül a nyíltan agresszív zárja a sort, aki ugyan agresszivitását nyíltan éli ki, nem pedig jól leplezett szabotázsokban, azonban ismerjük, hogy a dühös, agresszív ember gyakran nem azért dühös, amiért mondja (pl. főnök bal lábbal kelt fel hétfőn, ezért aznap semmi nem felel meg neki a munkahelyén).

Tudom, hogy ezzel a témával méhkasba nyúltam, mert vaskos pszichológiai szakkönyvek szólnak róla, azonban ezeket olvasva több bajom is van. A legfontosabb, hogy a passzívan agresszív megnyilvánulások fajtái nincsenek megfelelően rendszerezve, ami azért fontos, mert az „ártalmatlan” sumákolót, a lúzert egy kategóriába sorolni az igazi pszichopata báránybőrbe bújt farkassal nem korrekt dolog! Olvastam olyan leírást is róla, ahol egy kategóriában vannak sorolva a klinikai esetek az enyhébb és mindössze időszakosan megnyilvánuló munkahelyi esetekkel.

Tudom azt is, hogy különösen a nagyvállalati vezetési kultúra egyenesen megköveteli a „kétszínű” hozzáállást a beosztottak részéről, ezzel ki is mondtam, hogy mi a legfőbb bajom vele. Nem véletlenül rendkívül tisztelem az olyan vezetőket, akiknek a beosztottai őszinték, nyíltak lehetnek, még akkor is, ha nem értenek egyet a főnökükkel, és nem kell szerepet játszaniuk, hajbókolniuk azért, hogy másnap is legyen munkahelyük.