A legtöbb munkaerő kiválasztást végző vezető egyértelműen azoktól a pályázóktól tart a legjobban, akik a cégüket „ugródeszkának”, következő „karrierlépcsőnek” tekintik, és közben egyáltalán nem a munka hősei. Ráadásul pont a karrierista az, aki rendkívül meggyőzően tudja eladni magát, önprezentációs képessége biztosan az erősségei között szerepel.
Egy dolog jól látható: az ilyen embereknek sokszor nem a képességeikkel van a baj, sőt gyakran kivételes tehetségek, hanem az értékrendjükkel, ezért hiába a tehetség, a képesség, a szimpatikus személyiség, nem fognak jól teljesíteni, és nem lesznek cseppet sem lojálisak a cégedhez. Pont emiatt, a személyiség- és képességalapú kiválasztási módszereken, sőt még az Assessment Centeren is simán átcsúsznak (gyakran pont ők jönnek ki győztesként), pedig elég könnyű őket felismerni…
Igen, egyáltalán nem nehéz őket felismerni, csak azt kell tudni, hogy mire kell figyelni, mik azok a jelek, amit ha akarnak sem tudnak befolyásolni?
Gondolom már te is találkoztál olyan pályázóval, akinek az önéletrajza is olyan kellemesen letisztult volt, jó volt a fotó is, és a sok zavaros pályázat után jóleső érzés volt a 145-dikként az övét megnézni.
Majd eljött a személyes interjú, ő megjelent, jó megjelenésű volt, udvarias és illemtudó, és nagyon gyorsan egy hullámhosszon voltatok, élmény volt vele beszélgetni. Minden kérdést gyorsan megértett, nem beszélt mellé és értelmes válaszokat adott.
Összegezve:
- Megfelelt minden követelménynek,
- Jó megjelenésű, érdeklődő és szimpatikus volt,
- Jól kommunikált, gyorsan megértett minden kérdést és értelmes válaszokat adott,
- Meggyőző volt, pont mint Thomas Crown (a la Pierce Brosnan) lenne, ha jelentkezne hozzád értékesítőnek…
Mégis, 6 hónap után be kellett látnod, hogy életed egyik legrosszabb döntése volt őt felvenned, mert az eredményei közel sem voltak olyan meggyőzőek, mint, ahogy eladta magát!
Mi lehetett a baj?
Egy biztos, és ezért is nehezen érthető a dolog, nem a képességeivel volt gond, ahogy a bevezetőben írtam, az ilyen pályázók gyakran kivételesen tehetséges emberek. Főleg ezért is nehéz megemészteni, hogy felveszel egy egyértelműen tehetséges, értelmes embert, mégsem jönnek az eredmények.
Pedig a válasz egyszerű, jól láthatóan az ilyen embereknek a motiváltságával van a baj, nem a képességeivel! Ők ugyanis az átlagos embernél egoistábbak, énközpontúbbak, az az a saját érdekük mindenki előtt. Ők nem fognak többet nyújtani, mint amit elvársz tőlük, nem fognak önként és dalolva túlórázni, kivéve ha éppen ez a személyes érdekük! Úgy is nevezem őket, hogy „minimalisták”.
Ők nem azok az úgynevezett „feladatorientált” emberek, akik érzelmileg elköteleződnek:
- egy cél,
- egy feladat,
- egy ügy,
- egy cég,
- egy vezető,
- egy csapat mellett,
és a saját, személyes érdeküket félretéve küzdenek valamiért és szívüket-leküket kiteszik érte!
Ők a hideg számítók, akiknek eléggé világos „karriertervük” van, amit mindenek felett preferálnak, ja, és rendkívül meggyőzően tudják védeni, képviselni a saját érdekeiket.
Jó, de miről fogom őket felismerni a felvételi interjú során?
Ahogy a bevezetőmben említettem, az értékrendjük, ami elárulja őket, és ez már a szóhasználatukon látszik. Ők soha nem feladatról beszélnek, hanem pozícióról. Igaz, a pozíció szóval vigyázni kell, mert az angolszász cégkultúrában ez a munkakört jelenti, ezért aki ezt használja, az még korántsem jelenti azt, hogy karrierista, viszont abban van különbség, hogyan használja. Ha hangsúlyozza a pozíciót, akkor neki ez a fontos, ha csak egyszerűen a munkakör szinonímájaként használja, akkor csak multicégkultúrában szocializálódott.
A lényeges különbség ott van, hogy a karrierista számára sokkal fontosabbak egy munkakör külsőségei (pl. maga a megnevezése, presztízse a cégen belül és kívül), mint a feladatok és szakmai kihívások, amelyek az adott munkakörrel járnak. Összességében számára sokkal fontosabbak az olyan dolgok, amelyek nem a teljesítményhez kapcsolódnak, hanem az ő külső megítéléséhez, presztízséhez, a látszathoz, pl.:
- neki 3 diplomája van, és az sem mindegy, hogy milyen iskolában,
- 2 nyelvvizsgája van,
- ő már vezetői pozíciót töltött be,
- nem akármilyen cégnél dolgozott,
- neki Passatja volt cégautóként, ennél rosszabba nem is ül bele,
- előző munkakehyén A kategóriás irodaházban voltak a belvárosban, és neki külön irodája volt,
és még lehetne folytatni a sort. A legjobban ott látszik a különbség egy karrierista és egy feladatorientált pályázó között, hogy a feladatorientált egy jó lehetőségért átmeneti áldozatokra is hajlandó a fizetésében, mert számára a feladat, a szakmai kihívás vagy maga a cég és/vagy a tevékenysége ami az érdekes, míg a karrieristának rendkívül fontos, hogy minden szempontból előrelépjen, így még nem láttam olyat, hogy pont a fizetési igényében engedett volna az előző munkahelyéhez képest (ha egyáltalán ki lehet belőle szedni).
A feladatorientáltnak nem gond az, hogy idejön hozzád, és újra bizonyítania kell, egy karrierista viszont komoly előadást fog neked tartani arról, hogy ő már másutt bizonyított, és mi mindent tett már le az asztalra (csak éppen nem a tiédre…), ezért neki bizony járnak dolgok, és küzdj meg érte, ha őt akarod (pl. piros szőnyeg gurítása a lábai elé).
Még a múltbeli teljesítmény sem árulkodó
Fontos! Egy karrieristát nem tudsz megfogni a múltbeli teljesítmény elemzésével, kivéve, ha nagyon jártas vagy azon a szakterületen, mert rendkívül ügyesen felépíti neked, hogy mi mindent produkált, milyen eredményeket ért el (általában rajta múlott a cég sorsa… szerinte), de vigyázat, finom kis csúsztatások vannak benne, mert ő zseniálisan tud ékeskedni más tollaival (és biztos lehetsz benne, hogy ő az, aki utána olvas karrier tanácsadók blogjaiban, hogyan kell felkészülni az interjúkra). Ezért a múltbeli teljesítmény alapos elemzése akkor hatékony, ha képes vagy részletekbe menően kifaggatni, hogyan érte el az eredményeket, és képes vagy meglátni, hogy azon a területen mi a reális, ésszerű, és mi nem az.
Visszatérve az értékrendre, a finom különbség pontosan ott látható, hogy a karrieristának jóval fontosabbak a külsőségek, mint a feladatorientáltnak (aki gyakran igen rosszul adja elő magát), neki gyakran létkérdés, hogy mások mit gondolnak róla, hogy menőnek tartsák. Igen, van rájuk egy jól ismert kifejezés, a sznobok.
Nem véletlenül nehéz a hr szakma
Sajnos azonban a hr szakma azért nehéz, mert nem lehet a dolgokat ilyen sarkosan megfogni, mert nem minden sznob karrierista! A sznobizmusnak is vannak fokozatai, és ezt neked kell érezned, hogy hol vannak az arányok, amikor a sznobizmus már annyira fontos, hogy a munka, a teljesítmény rovására megy.
Például van 2 sznob értékesítőd, de míg az egyik számára első a munka, utána a sznobizmus (pl. öltözködés, fodrász), addig a másiknál olyan elő nem fordulhat, hogy koszos autóval állít be, inkább késik, és kevesebb tárgyalást csinál, mert a kocsiját le kellett mosatnia.
A két sznob értékesítőd közül ez utóbbi csak a karrierista vagy ahogy én hívom „minimalista”. Ha nem vagy képes ezt a különbséget érzékelni, akkor sajnálom, de nem tudok neked segíteni, mert nem ismerek olyan módszert, amely segítségével fekete és fehér módjára tudsz emberek között dönteni…
Kedves Tamás!
Blogodban példaként arról a karrierista értékesítőről írsz, aki nem hozza az eredményeket. Én találkoztam olyan értékesítővel is, aki kedves volt és szerény, megfelelő értékrenddel. Dolgosnak tűnt, szorgalmasnak, mégsem hozta az eredményeket. Nem értettem miért… nyáron téli álmot alszik vagy nyugdíjba ment? Ő meg nem tudta miért nem elég jó nekem. Aztán rájöttem: döntésképtelen. Döntöttem helyette…
Üdv:
Maximalista