Örök dilemma minden vezető számára, hogyan motiválja munkatársait? Jutalmazza-e vagy inkább büntesse őket vagy a kettő elegyét alkalmazza? Van, aki kizárólag a jutalmazásra, míg van, aki a büntetésre és keményen a példa statuálására esküszik. Vajon kinek van igaza? Mai blogomban e témát igyekszem körüljárni.

A témát azonban egy érdekes történettel kezdem, amely talán meg is válaszolja a dilemmát. Ebben egy komoly, sok milliárdos forgalmú kereskedő cégről van szó, amelynek kb. akkora központi áruháza volt, mint egy jól megtermett Metro. Amikor először ott jártam, már akkor feltűnt, mintha egy jégverembe lépnék be, szinte kirázott a hideg attól a kripta hangulattól, ami ott fogadott.

Sokáig nem találtam rá magyarázatot – mert rossz helyen kerestem -, amikor azonban egy érdekes jelenetre lettem figyelmes…

A cég kereskedelmi igazgató kirohant az irodájából, végigtrappolt a polcok között, majd 5 perc múltával újra előtűnt és már viharzott is vissza a szobájába, a sorok közül meg hangos szitkozódást hallottam utána. Odamentem, és 3 eladót láttam, akik közül kettő az egyiket nyugtatgatta, mert eléggé feldúlt állapotban volt. Beszédbe elegyedtem velük, és kiderült, hogy a főnök megint portyázott közöttük, az-az kiszúrt valami kis hibát, pl. éppen a sorok között volt egy nyitott doboz, munkatárs meg sehol, és már ki is osztott 5.000,- Ft-os fizetés levonást büntetésként annak a kolléganőnek, aki azért a dobozért volt vélhetőleg a felelős.

Nem érdekelte, hogy a másik sorban épp rádőlni készült egy halom doboz az egyik munkatársára, akinek a segítséghívó kiáltására sietett át és hagyta ott azt az egy dobozt. A doboz ott volt, és ezért 5.000,- Ft büntetés járt. Ráadásul ennek a kolléganőnek már nem ez volt adott hónapban az első büntetése.

Megvolt hát a magyarázat a kripta hangulatra, és még egy csomó más problémára is, mivel éppen cégátvilágítást végeztem. Nem a véletlen műve volt, hogy az áruház csak tengődött, szerintem aki egyszer ott járt, az olyan, „egész életre szóló élményt” szerzett, hogy nem sok kedve volt még egyszer visszajönni, amit a forgalmi mutatók igazoltak is.

Engem olyan családban neveltek, ahol ez volt a szokás…

Miután összeállt a kép, leültem a kereskedelmi igazgatóval megbeszélni, hogy ő mit gondol erről. Hosszasan ecsetelte nekem, hogy a munkatársai milyen rossz munkamorállal rendelkeznek, és mennyire nem lehet megfelelő munkavállalókat találni, és csak a következetes büntetés működik, mint fegyelmező eszköz.

Azt láttam, hogy az illető csak egy dolgot nem vett észre, saját hatását a munkatársaira! Nem látta, hogy ezzel a vezetői stílussal pontosan azt éri el, amit nehezményez, és pont azt akadályozza meg, amit szeretne elérni. Vagyis nem azért büntet, mert nem, vagy mert rosszul, hibát-hibára halmozva dolgoznak a beosztottai, hanem azért hibáznak, mert ő büntetéseket osztogat minden piszlicsáré dologért!

Tipikus tojás vagy a tyúk volt előbb esete!

Ezt erősítette meg, amikor bevalotta, hogy ő olyan családban nőtt fel, ahol a jó dolgokat a szülei természetesnek vették, és kizárólag a hibákért kapott visszajelzést, amely kizárólag letolást és büntetést jelentett.

Hogyan gyártsunk magunknak jó sok ellenséget?

A büntetésnek az a legnagyobb problémája, hogy megalázó helyzetbe kényszeríti az alanyát (még akkor is, ha jogosnak tűnik), amire egy egészséges mentalitású ember csak egy módon reagálhat, nyílt vagy burkolt lázadással! Az egészséges mentalitású emberek pont azok, akikre a legtöbb munkaadó vágyik, akik önállóan képesek dolgozni, mert nem kell őket motiválni, ugyanis önmotiváltak!

Velük lehet nagy dolgokat megvalósítani, elérni, míg azokkal, akik hosszú távon elviselik a „büntetősdit” (megalkuvók, behódolók, taplnyalók, birkamentalitásúak, stb.), azokkal folyamatosan csak a gond van, mert őket állandóan noszogatni, ellenőrizni kell, hogy dolgozzanak.

Mit tehet akkor egy vezető?

A büntetésnél van egy sokkal hatékonyabb eszköz, ami egyrészről nemhogy nem megalázó, hanem akár még motiváltabbá is teheti az egyébként jól teljesítő munkatársad: a jóvátétel lehetősége. Ennek persze előfeltétele, hogy a munkatársad először elismerje, hogy hibázott, mulasztott, stb., majd utána nem megbüntetni kell, hanem jóvátételt kérni az okozott kárért. Ez a jóvátétel valami olyan dolog, ami az elvárt normál munkáján felüli extra hozzájárulás.

Neked erről mi a véleményed, lehet fantázia ebben a jóvátételben, vagy maradjunk a jól megszokott büntetősdinél?