Nemcsak „fejvadász koromban”, most is sokat hallom ezt cégvezetőktől. Végül is ki szeretne amatőrökkel dolgozni? Mai blogomban igyekszem utánajárni, hogy miről ismerheti fel az igazi profikat.
Az elsőszámú hiba, amikor a profit a viselkedéséről (komoly ember benyomását kelti mind megjelenésében, mind személyiségében) igyekszik beazonosítani, de még ennél is nagyobb hiba, amikor arról, amit az illető saját magáról állít.
Aki vett már fel értékesítőket, az tudja, hogy mennyire megtévesztő tud lenni a megnyerő külső (mintha skatulyából húzták volna ki), a megnyerő modor (mintha Görög Ibolya legjobb tanítványa lenne), ehhez képest sokszor ezek a rendkívül megnyerő fickók siralmas eladásokat produkálnak. Közben végső elkeseredésében felvesz egy olyan pályázót, akit jobb pillanatában maximum udvarsöprésre venne fel, majd ez az ember már a 3. hónapjában eladási rekordot állít fel a cégben!
Hoppá!
Kedvenc példám Columbo. Nála szakadtabb megjelenésű, tenyérbemászóbb, idegesítőbb és mitugrászabb stílusú rendőrnyomozó a világon nincs (meg aki olyan roncsautóval jár mint ő), közben a legintelligensebb felsőtízezerbeli gyilkosokat is elkapja. Meg kell hagyni, hogy nyomozási módszerei, logikája egyszerűen zseniális. Doktor House-ról már ne is beszéljünk, a „legkiállhatatlanabb doki a világon” címet magabiztos előnnyel viszi, viszont nincs olyan eset, ami kifogna rajta.
De nyugodtan említhetném Csillát, a feleségemmel (aki fotós) dolgozik együtt és az ország egyik legjobb sminkese. Ha viselkedése alapján akarja őt megítélni, háááát…, időnként olyan szeleburdi, mint egy tizenéves csitri, viszont ha munkáról van szó, akkor egy pillanat alatt átkapcsol „komoly üzemmódba” és hihetetlen szaktudással hercegnőt varázsol a rút kiskacsából is. Munkájának megdöbbentő eredményeit látva engem már az sem zavarna, ha kertésznadrágban és gumicsizmában járkálna, közben a vállán meg egy „Zoltán, Zoltán, Zoltánt” kántáló papagájt egyensúlyozna, mint Lelkes Emese a pillangós bankban.
Egyszerűen vallásos áhítattal csodálom a profikat, mert olyan kevés van belőlük. Sajnos kihalófélben vannak azok a régi mentalitású mesteremberek, akiknek ha baseball ütővel verik a hátát, akkor sem hajlandóak tökéletesnél rosszabb minőséget kiadni a kezük közül. Ez náluk egyszerűen becsület és igényesség dolga.
Mint a japán harcművészeteknél, ahol egészen egyszerű dolgokat is egy életen keresztül gyakorolnak, tökéletesítenek, és már-már művészi szintre emelnek.
Mi van ehelyett Nyugaton?
Hányszor hallom munkavállalóktól, hogy hát 3 évente illik váltani, mert rutinná válik a munka! Igen, amikor valami rutinszerűen megy, az éppen a közepes minőség, egy alap, amiről tovább kellene lépni a profizmus felé. Rendkívül sokan vannak viszont a karrieristák, az 5 év alatt 5 munkahellyel rendelkezők, a középszerű minőséget kezük közül elégedetten kiadók, a munkahelyre melegedni bejárók és a nyugdíjig a centit vágók, és még sorolhatnám őket.
A lényeg, hogy a profikat sokszor csak a munkájuk eredménye alapján tudja felismerni, a személyiségük, kinézetük, viselkedésük alapján biztosan nem.
Jusson eszébe ez akkor is, amikor kiválóan teljesítő munkatársa késve érkezik be a munkahelyére, amikor nem éppen előírásszerű az öltözéke, amikor elkövet egy hibát, és különösen akkor, amikor kevésbé teljesítőképes kollégiái pletykálnak róla, vagy amikor csak egyszerűen nehezebb őt „kormányozni”, mint egy átlagos beosztottját!
Nem véletlen, hogy az a cég, ahol fontosabb a munkatársak viselkedése, illemszabályok betartása, és a könnyű kezelhetőségük, mint a teljesítményük, na az a cég nagyon nagy bajban van!!!
Az elso fonökömet Colombohoz tudnám hasonlítani, azzal a különbséggel, hogy o azért adott magára, de szerénységben – és szaktudásban – verhetetlen (volt).
Tapasztalatom szerint azokkal az emberekkel, akik profik a szakmájukban, nem csak azért könnyebb, vagy könnyu dolgozni, mert profik, hanem azért is, mert több idejük jut, vagy marad a váratlan, de gyors megoldást igénylo helyzetek kezelésére – hiszen már nem kötik le energiájukat az egyértelmu szakmai dolgok.