Mi zavarja legjobban az álláskeresőket?

Június elején egy rendhagyó toborzás-kiválasztási konferencián, a truBudapest-en vettem részt, ahol inkább munkacsoportok voltak, nem a hagyományos értelemben vett szekció ülések és prezentációk. Elsőként Csudutov Csudinka (informatikai fejvadász) „szeánszán” voltam, ami zömmel arról szólt, hogy Csudi az ott lévő toborzási szakemberektől, hr vezetőktől megkérdezte, hogy nekik mi volt a legrosszabb interjú élményük, mint álláskereső?

Igen, akasztották a hóhérokat, minden ott lévő (kb. 30-an voltunk) egyenként válaszolt a kérdésre, és meglepő eredmény kezdett kibontakozni a végére. Érdekes volt látni, hogy a hr szakemberek is álláskeresőként ugyanazokkal a problémákkal kell, hogy megküzdjenek és ugyanúgy zavarják őket dolgok, mint a többi álláskeresőt.

Szerinted mi zavarja legjobban őket?

Természetesen sok dolog, főleg azok, amelyek az emberi méltóságukban sértik meg őket, összességében, amikor nem kezelik a pályázót nemhogy egyenrangú partnerként, hanem egyenesen emberszámba sem veszik. Ezek közül is a listavezető, amikor a személyes interjúra pontosan érkező pályázót megváratod!

Illem, etikett, protokollon túl

A mai rohanó világban, amikor mindenki siet valahova, amikor 10 óra alatt 16 órányi munkát kellene elvégezni, akkor gyakran az a legkevesebb, ha 5-10 percet késünk egy felvételi interjúról, vagy elcsúszunk az előzővel (bizony velem is meg szokott történni). Ez is kellemetlen, de még elintézhető egy őszinte elnézés kéréssel, a gond inkább az, amikor 20-30-45-60 percet is várakoztatják a pályázót, majd fölényesen megérkeznek a tárgyalóba, ahol ugyanilyen fölényesen folytatódik a felvételi interjú, de az elnézés kérés az bezzeg elmarad. Minek is, örüljön a pályázó, hogy egyáltalán szóba álltunk vele, nem igaz?

Még tovább lehet fokozni azzal, amikor az interjúztató még képben sincs, hogy egyáltalán milyen munkakörre interjúztat (igen, ilyen is van!), a pályázóból sem készült fel, egy szóval kínos percek telnek el egy kérdés előtt, a pályázó meg joggal érzi magát úgy, hogy minek jött el ide egyáltalán, ha ennyire nem fontos sem a személye, sem a leendő munkája?

Mikor ismered meg igazán embertársad?

Fontos tudnod, hogy ilyenkor a pályázó kiszolgáltatott helyzetben van, és ezzel nem illik, nem érdemes visszaélni. Nálam ebből következik egy rendkívül alapvető emberismereti szabály:

Igazán akkor ismered meg embertársad, amikor
kiszolgáltatott helyzetbe kerülsz vele szemben.

Visszaél-e a helyzeteddel vagy sem?

Az életben akár 20-30 éves barátságok szoktak összeomlani olyankor, amikor az egyik kiszolgáltatott helyzetbe kerül, és kiderül, hogy a másik sosem volt barát, csak kihasználta az egyiket, miközben gyakran olyan emberről tudjuk meg, hogy igazi barát, akiről nem is gondoltuk volna.

Az illemórán túl, avagy miért fontos ezzel foglalkoznunk?

Régi kedvenc filmem a Mátrix, amelyben az egyik szereplő a Merovingi (más néven a francia) szokott komoly filozófiai órákat és monológokat tartani, amelyben egyik kedvenc elve a „Kauzalitás”, az ok és okozat összefüggése. Ahogy korábban már írtam róla, amikor meghirdetünk egy állást és fogadjuk a pályázókat, akkor valójában ügyfélkapcsolati tevékenységet végzünk, mind a cégünkét, mind a sajátunkat és olyan ok-okozati folyamatokat indítunk el, amelyek igencsak el tudnak nyúlni a távoli jövőbe!

Mesélhetnék róla, hogy az elmúlt 20 évben hány pályázóból lett közeli ismerős, barát, ügyfél vagy egy váratlan helyzetben a megmentő, egy a lényeg, amikor pályáztatunk, akkor a céges és személyes kapcsolatrendszerünket is építjük, nem is akárhogy.

Talán a legérdekesebb az a sztori, amikor egy pályakezdő fiatalember volt nálam felvételi interjún, mind előttem, mind utánam szinte csak megalázó helyzetekben volt része, és nálunk sem felelt meg a követelményeknek. Ha már ott volt, akkor legalább kihasználtam az időt, és elláttam jó tanácsokkal, hogyan írja át önéletrajzát, mire figyeljen egy állásinterjún, és egyáltalán milyen állásokat pályázzon meg, de a legfontosabb, hogy emberszámba vettem.

9 év múlva meglepő helyzetben találkoztunk, amiben én meg sem ismertem őt, de ő engem igen. Ha ott akkor nem ő lett volna a főosztályvezető (az Apeh-nél), akkor egy félreértés nyomán komoly és költséges pernek nézhettem volna elébe, de ő teljesen a hivatalos kereteken belül segített ezt elkerülni, és kisímítani a szálakat! Pedig korábban nem is csináltam semmit, csak normálisan viselkedtem vele, mint annyi más emberrel, de akkor ez számára rendkívül sokat jelentett.

Mit számít az a néhány ember?

Maradjunk annyiban, hogy nekem számítanak. Gondolj bele, ha évente 5 új embert veszel fel, és rendesen elvégzed a házi feladatot (az-az nem 3-4 pályázót nézel meg munkakörönként, hanem legalább 15-öt), akkor évente 75 emberrel bővül ezen a vonalon a kapcsolatrendszered, és remélem neked sem mindegy, hogy milyen módon emlékeznek rád, milyen lesz ennek a végül is rövid, de akár sorsdöntő találkozónak a kimenetele!